Jeesus. Mennyi idő eltelt már... Két éve írtam majdnem utoljára. 

Helyzetjelentés:

Újra itthon lakom Debrecenben, lassan két hete.

Újra szingli vagyok. Nem 100%-osan, de hivatalosan még igen.

Elértem az ideális alakomat, bár az elmúlt pár napban elég keveset mozogtam, szóval ezen változtatnom kell.

Újra álláskereső a státuszom.

Röviden ennyi a lényeg.

Jelenleg eléggé tele van a ház, finishbe kerül az ablakok felújítása. Végre, annyi év után kicseréltük a felső szinten három ablak. Igen, rájuk fért már, nem kicsit. A fürdőben konkrétan a szél fütyült be, annyira...

Brian végzi a kőműves feladatokat. Miután tegnap visszaolvastam az évekkel ezelőtti emlékeimet vele kapcsolatban, érdekes volt újra látni. D. kicsit féltékeny is volt miatta, de hát nincs miért...

Ja, igen. Összegezni szerettem volna az elmúlt időszakot. Ugye 2018 szeptemberében elköltöztem itthonról az akkori párommal, J.-val. Eleinte Oroszlányban laktunk, egy eléggé... Hát, nem a legkomfortosabb albérletben.  A kezdeti lelkesedésünket, hogy végre együtt lehetünk egy úgymond saját lakásban,  sok-sok bosszúság űzte el. A hangosan trappoló felső szomszédok, a fűthetetlen tér, az ablakon befújó szél, az oldalsó épületben végzett folyamatos felújítás zajai... Ráadásul a környék sem volt a legidillibb. Egy lakótelep mellett voltunk, ahol elég gyanús emberek fordultak meg. De... legalább közel volt J. munkahelye. Úgy 10 percnyi sétára. Ettől függetlenül nagyon nem éreztem otthon ott magam. A város is... csupa beton, sehol egy hely, ahol lehetne chillezni. Decemberben ki is költöztünk.

Mórra, ahol J. családtagjai laktak. Az ottani albérlet ezerszer jobb volt. Nagyobb, komfortosabb, a főbérlő is tök jó fej volt, J-val eléggé össze is barátkoztak a végére, még szüretelni is mentünk hozzá/vele. 

A központ közel volt, a Penny 2 percre. Volt udvar, normális szomszéd. Ráadásuk Mór ezerszer szebb város Oroszlánynál. Lassan teljessé vált a háztartásunk is, J. megtanulta, hogyan kell begyújtani kályhába. 

Jelentkeztem egy kínai ruhaboltba, fel is vettek, de csak ideiglenes állásként fogtam fel, míg J. cégéhez felvesznek irodára (oda nem sikerült, de nem is bánom), majd a gyártásra. A kínaiban egész jól elvoltam, csak zavart a semmittevés, hogy állni kellett egész nap. Ja és hogy annyi kolléganőm volt. Cukik voltak meg minden, de én nem szeretek a semmiről beszélgetni, személyes dolgokról meg nem akartam... Így is folyton mondogatták, mit keresek én ott a diplomámmal, miért nem tanítok franciát? Istenem, nagyon fárasztó volt. Nem akartam bunkózni, de nem mertem megmondani, hogy hagyjanak ezzel, majd én eldöntöm, hol dolgozom.

Januárban felvettek a gyárba, Oroszlányba. Hááát... Nem egyszerű vagy könnyű munkára. Ráadásul ott annyi nővel dolgoztam együtt, jesus. Az a sok figyelő tekintet, meg a pletykálkodás... Én kb. semmit, de tényleg SEMMIT nem csináltam, így is beszéltek rólam a hátam mögött. Ezt onnan tudtam meg, hogy J. öccse pont hallotta a dohányzóban, sőt meg is védett. Fura volt az egész. Nagyjából elvoltam ott, de az a pörgés... Meg hogy minden perc számított... Monoton, gépies munka. Májusig bírtam, aztán a testem sztrájkba kezdett. 

Jaja, hogy ne kelljen szar helyen dolgoznom, hasmenéssel otthon tartott. Köszi, vastagbél, tu es tres chou. Sok idő volt, orvoshoz járkálás, mire kiderült, mi is volt a bajom. Crohn - betegség. Ami egy viszonylag új betegség, nem is nagyon ismert rá gyógymód. Állítólag egy életen át veled tart. Na, nem köszi.

Én azt mondtam, fuck it. Nehogy már mások mondják meg nekem, hogy éljek és mire vagyok képes. Szóval eldöntöttem, hogy én egészséges vagyok. És úgy is lett.

Akkor kezdődött a drasztikus fogyásom, mivel kb. semmi nem maradt meg bennem a bélgyulladás miatt. De azóta is odafigyelek az étkezésre, már jobban meggondolom, mit dobok magamba. A tejtermékekről kb. teljesen leszoktam. Minek, ha úgyis puffadás, rosszabb esetben hasmenés a vége? Annyit nem ér. A tej egyébként sem emberi fogyasztásra lett kitalálva. Szóval erről ennyit.

Szóval, augusztus elején felmondtam a gyárban, majd a gyógyulásra fókuszáltam. Október vége felé kezdtem el dolgozni egy albán pékségben, Móron. Maradtam is, egészen egy évig. 2019 októberétől 2020 októberéig. Eddigi leghosszabb munkaviszonyom, wow!

Itt aztán sokat tanultam! Eléggé bizonytalan voltam a kezdetekben, nyilván amíg nem tudtam, mit szabad és mit nem. Voltak rossz napjaim, a főnökasszony sokszor beszólt. Addig fajult ez, hogy azt mondtam februárban, hogy engem nem érdekel, mi lesz, de felmondok. Ha ennyire szar vagyok, inkább hagyjuk az egészet. Akkor a főnök férje beszélt a feleségével, és a nevében is bocsánatot kért. Utána rengeteg minden megváltozott. Leginkább a koronavírus -helyzet miatt. Sok embernek vált kétségessé a munkahelye, de az enyém betonbiztos maradt. Megvolt a mindennapi kenyerem... És bekerültem egy családba, amit aztán nagyon megszerettem. A hála indított el, valamint a megértés, hogy el tudjuk fogadni egymást. Onnantól már egyre lazábban jártam be dolgozni, ráadásul a vásárlókat is megkedveltem, a végére ők töltöttek fel. (Annak ellenére, mennyire elfáradtam a sok járkálás, pakolás, cipekedés, szellemi munka közben.) A végére imádtam ott lenni. És ez érződött is a legkörből, ami körülvett. Ja, és mivel időm se volt enni, sőt sokszor inni se, tovább fogytam és izmosodtam.

2019 más okból is nagy változást hozott. J.-val vettünk egy szőlős telket egy kis házzal a város szélén, a domb tetején. Most már nem hoznék ilyen meggondolatlan döntést, de akkor repített minket a lelkesedés lendülete. Valamennyire átalakítottuk, bővítettük, hogy éppen lakható lett. De annyi kihívás és kényelmetlenség engem még nem ért addig, míg oda nem költöztünk...! Jézus. 

A legalapvetőbb dolgok is nehézségbe ütköztek.

- nincs szemételszállítás, tehát gyűlik a szemét, mert én tuti nem égetem el...

- nincs csatornázás, egy 1 köbös tartály a szennyvízgyűjtő, amit szippantatni kell, de hogy ne kelljen gyakran, a mosóvizet külön engedtük ki, de így váltani kellett mosószert is természetes, környezetbarát szerekre, ami ugye nem olyan hatékony...

 - (kétszeresen) fúrott kút van, de inni azért nem innék belőle

- villany van, az fix dolog, hálistennek

- kis belterület, sok cucc...

- nem jól szigetelt ablak (konkrétan az eső folyt be rajta), bejárati ajtóra csak lakat van zárként, de kilincsre nem lehet zárni, mióta J. egyszer kiszakította a tokjából, szóval a szél is lobogtatja, ha nincs rendesen beakasztva...

- rengeteg a szőlő, amit egy idő után elhanyagoltunk...

A kút nem volt rendesen lebetonozva, az esőzések bemosták, így nem volt vizünk hónapokig, hordtuk a vizet kannákban. Na, milyen lehet úgy mosni, hm? A tisztálkodás és mosogatás még el is ment... Később kiderült, hogy nem apadt el a kút vize, szóval újra beüzemeltük, de akkor se lett lealapozva, szóval pár hónap múlva megismétlődött az egész. Akkorra már nem kicsit kezdtem belefáradni az ottani életbe... Nosza, új kutat fúrattunk, mindent az elejéről kezdtünk. 

Akkor akadtam ki igazán, láttam rá, milyen helyen élek, amikor a növényvédelmi hatóság emebrei kérdezték, hogy gondozzuk-e a szőlőt...

Akkor hirtelen kívülről láttam magam. Egy kis házban élek, a hegy tetején, ahova midnen bevásárláskor fel kell cipekedni a cuccokat, ivóvizet is felváltva veszünk naponta. Kint kupi van, a sok építésiról megmaradt cucc szerte-szét, kukászsákok szintén, a szőlő gazos, a tetőtérbe beköltöztek a darazsak, oda kell figyelnem arra, mennyi vizet engedek a szennyvízaknába, nem tudok rendesen kimosni, teregetni, rengeteg a felesleges cuccunk... Fuh, nem. Szégyelltem magam. Komolyan. Most tényleg, ennyire tartom magam? Hogy minden nap egy küzdelem? 

Ráadásul a párkapcsolatunk is ekkorra már... szinte nem is létezett. Lakótársakká váltunk anélkül, hogy észrevettük volna. Október 11 - én megmondtam J-nak, ami már jó ideje érett bennem, hogy elköltözöm nov. 1-jén. Nehéz volt kimondani, sírtam is, kicsit ő is, de igazából megkönnyebbültünk. Most is megkönnyezem ezt, ahogy visszagondolok rá. 3 évet töltöttünk együtt. Egy ideig jegyesek is voltunk. De sok mindent elsiettünk. Elfáradtunk. Megváltoztunk. Már nem megy együtt. Nem ment együtt.

Szóval eljöttem. Persze, a pékségben szomorúak voltak emiatt, de megértették.Jó volt ott, sok-sok mindent tanultam. Nem csak ott, hanem Móron, az elmúlt egy évben. Elég hard fokozaton toltam, de nagyon megerősített. Nem volt mindig kellemes, de büszke vagyok magamra, mennyi minden kiderült rólam, hogy képes vagyok rá. De van az a pont, amikor elég.

Most pedig új fejezet nyílt számomra. Már nagyjából megszoktam az ittlétet, de még nem határoztam el magam, mit is csinálnék szívesen. A víruspara is kihívássá teszi ezt. Oké, mindenkinek. 

Meglátjuk, mi lesz. Addig is jól érzem magam.

Ciao