Sajognak az ízületeim, az izmaim, mégis jó érzés. A biciklizés áldásos/fájdalmas hatásai.

Tegnap délután úgy döntöttem, biciklire pattanok és nekivágok a világnak. Vagyis Fribourg/Vaudois megyének. Hú, hát egészen Cudrefinig elmentem, el is fáradtam. 

Aztán...

Hirtelen egy BAZINAGY pókot vettem észre a bal vállamon. Olyan sikítottam, hogy az egész domboldal visszhangzott tőle. Lepattantam/estem a bicikliről, és hisztérikusak söprögettem a helyet, ahol a pók tanyázott. POTYAUTASOKAT NEM VESZEK FEL! Fúúú, olyat káromkodtam, miközben remegtem az átéltektől... Még szerencse, hogy senki se látta. Vagyis remélem...

Aztán, miután megcsodáltam a várost és készítettem képeket, elindultam visszafelé. Na, igen, csak hogy merre? Elég necces volt a helyzet, mivel utálom a főutakat, Svájc pedig a jól kiépített bicikliutairól (is lehetne) ismert... Tehát sikeresen el is tévedtem. Vagyis én azt hittem. Nem is zavart volna mindez, ha:

a) lett volna lámpám elöl és hátul,

b) láthatósági mellényem,

c) nem lett volna olyan kuuuurvasok emelkedő,

d) nem borult volna el teljesen az ég.

De az első kettő aggasztott a legjobban. Arról már nem is beszélek, hogy a lila pulcsim zsebe használhatatlan. Általában a nadrágzsebembe teszem a telefont, amin zenét hallgatok, és így elég csak oldalra nyúlni, ha változtatni akarok a hangerőn. De olyan nadrág volt rajtam, ami nem csak hogy totál szűk, és folyton attól félek, hogy egszer szétrobban rajtam, de még zsebei sincsenek elöl... Tehát először a telefonomat ejtettem ki, ami szétesett a betonon, kijött az aksija is... Szegény. De szerencsére nem lett komolyabb baja. (Azt leszámítva, hogy egy sms-t ötvenszer megkapok. Igen, tényleg annyiszor. Kivéve, amikor többször. Hja, ezt örököltem a húgomtól...) Tehát, mikor már kezdett elegem lenni az útból visszafelé, még a napszemcsim és a kulcsaim is kiestek. Átkozódva szálltam le, a kulcs csörgését pont hallottam is, de a napszemüveeget sehol se láttam... De kedvem nem volt visszamenni az emelkedőre, így is nagyrészt toltam a biciklit... Szóval kezdett nemlétező tököm is kilenni, amikor egy autóst pillantottam meg, aki megállt az úton, kiszállt valamiért, felvette a földről és visszaszállt. Reméltem, hogy segíteni tud, ezért leintettem. Mint kiderült, megtalálta a napszemüvegemet, sőt még egy cetlit is, amire könyvtári olvasói szám volt írva... Többfle érzés kavargott bennem: egyrészt a hála, hogy ilyen rendesek, mert kiderült, hogy miattam fordultak vissza, mert látták, hogy kínom van... Magyarországon hány ember tenne ilyet vajon? Eddig, ha  elhánytam valamimet, mindig szóltak, és visszaadták... Hihetetlen. Szóval a hálán kívül a bosszankodás és a kezdődő hisztéria, hogy hogy lehetek ekkora nyomi. 

Ezek után sírni lett volna kedvem, de nem ment igazán. Sokkal jobban szerettem volna már hazaérni. Ami vagy két óra múlva sikerült is. 8-ra értem haza, miután átkeltem susnyáson, parás, sötét autóutakon, ahol megintcsak tolnom kellett a biciklit, mivel életveszélyes lettem volna a rejtőzködős - pontosabban lámpa nélküli - szerelésemmel...Ja, és a végére még az eső is eleredt. DE! Hazaértem. Sok tapasztalattal zárult az este: 

1. Ha biciklivel mész, soha nem indulj el lámpa nélkül!

2. Ha lámpád nem is lenne, legalább láthatósági akármicsodás szerezz!

3. Nem baj, ha elkalandozol, de jobb, ha viszel térképet!

4. Ha nem vinnél, indulj el korábban, mert este nem mindig hangulatos tekerni! (Főleg, ha kuuurvasok  az emelkedő és neked tolnod kell a biciklit.)

5. Legyen nálad telefon, lehetőleg olyan, amivel tudsz is telefonálni!

6. Iratok, mert sosem tudhatod... (ez szerencsére mindig nálam van)

7. Esernyő, ami nem csak az eső, de bármi más ellen is védhet (Lásd: Óvakodj a törpétől! c. film)

8. Öltözz melegen! Jó, ha van nálad víz.

Úgy kb. ennyi.

Ma a Papilioramába megyünk (tegnap nem volt kedvem nekiindulni). Kíváncsi leszek...

Még hatot kell aludni, míg indulok magyar honba.