Érdekes módon, jó ideje már nem volt szívügyi problémám. Nem is tudom, hogy örüljek-e neki...

De inkább örülök. V miatt eleget szenvedtem az utóbbi három és fél évben. 

A cím erre a dalra utal, amit sétám közben hallottam a rádióban. Első hallásra megtetszett. Miközben hallgattam, eltöprengtem, vagyis inkább most, milyen régen lángoltam már. 

Valamiért elvárás, hogy a korombelieknek - vagy akár idősebbeknek is - legyen barátja/párja. Nem tudom megérteni. Persze, látom, hogy sok volt osztálytársam már komolyabb kapcsolatban van, vagy menyasszony/vőlegény/házas/apa/anya...  Nekem viszont sehol semmi. Válogatós lennék? Talán. De inkább arról van szó, hogy félek. Félek belevágni valamibe, félek a következményektől, hogy csalódok... Nem érzem magam teljesnek évek óta már.

S addig, amíg "fel nem épülök", nem akarok beleszállni egy kapcsolatba. Mert szerintem a hasonlók vonzzák egymást, tehát ha én sérült vagyok, a másik fél is az lenne, nem lenne meg az egészséges egyensúly. Csak azért, hogy legyen valakim, nem akarok senkit. Oké, lehet, hogy a filmek/könyvek után nagy elvárások is bennem vannak... hogy szeretnék átélni valami igazán szupert, de az, hogy... hogy is mondjam? Szóval ha nem érzek vonzódást - csak sajnálatot  - akkor nem kezdhetek bele egy kapcsolatba, mert alapból hazugságra épülne. Persze, kialakulhat később belőle szeretet/szerelem, de... Nem hiszek benne.

Az még az érdekes, hogy ahhoz képest, mennyire nem vagyok egy végzet asszonya, nem egy srác tűnik fel a színen, hogy szeretne valamit. Komolyan, ma elkezdtem felsorolni az aktuális "érdeklődőket", és már a második kezem is kellett a számoláshoz. Holott... Mindnél van egy "de"...

Talán bennem van a hiba, talán bennük, vagy egyikünkben sem, de nem bírok gondolni se kapcsolatra velük. Folyton olyanok gondolatok jutnak eszembe, amik elrettentenek. Pedig nem is olyan rég - logkius, mivel sok gyerekkel vagyok körülvéve - komolyabban is megfordult a fejemben, milyen lenne anyának lenni. Egy élő, lélegző jövevénynek világot adni, aztán felnevelni... A gondolatra melegság járt át, míg bele nem gondoltam, hogy ahhoz kellene apa is... Ez a probléma forrása. Nem bízok bennük, a férfiakban.

Nem tudom, el fog-e ez múlni, mennyit változok ilyen tekintetben, de most valahogy könnyebbséget jelent az egyedüllét. Jó, kérdezhetnénk, hogy akkor miért vagyok fent társkeresőn?

Egyszerű: a vágy még megvan. Mármint ezt most nem kell félreérteni, nem szexuális vágyra gondolok, hanem a vágyódásra, hogy megosszam valakivel a pillanataimat, jókat-rosszakat, átölelni szívből, egy támasz a viharos időkben... 

De aki ilyet szeretne, szerintem ne társkeresőzzön. Fogalmam sincs, mitől függ ez, a sors, szerencse vagy az ember hozzáállása, de szerintem nem túl eredményesek eme oldalak. Ha nem vagyok letörve, még jól is szórakozok némelyik emberrel, aki... Akiről tudom, hogy semmilyen közünk nem lesz egymáshoz, mert vagy kamuzik éppen valamit, vagy nincs miről csevegnünk, vagy olyat szeretne, amit én nem... (az esetek többségében "laza kapcsolatot"), Nekem főleg kiábrándító, amivel "találkozok". Persze, igaz, ami igaz, nem nagyon töröm magam, hogy párt találjak, én csak dumálni megyek fel, ismerkedni, és mert talán még él bennem a remény.

Fogalmam sincs, mi lesz velem ezen a téren, de nem aggódok. Most. Még.

Még négyet kell aludni az indulásig. :3