Hallgatott zene: LINK

Miért van az, hogy ennyire hiányzik valaki, akit még egy hete sem ismersz és csak egyszer találkoztatok?

Ja, Lockyra gondolok. Tegnap elutazott négy napra Franciaországba, valamelyik rokonához, és én már annyira hozzászoktam  a mindennapos beszélgetéseinkhez, évődéseinkhez, stb. hogy most egy hiányt érzek.

Neem, nem úgy hiányzik, mint a pasik általában, akikkel ismerkedés közben felvillant egy-egy szikra. Ez teljesen más. Nem is tudom, képes lennék-e leírni az érzést...

Egyszerűen jó vele beszélgetni. Talán azért, mert tényleg odafigyel az emberre. Meghallgatja, tanácsot ad vagy így vagy úgy, de végül jobban érzed magad. 

Pedig az első benyomásom után - még a neten, mikor küldött először ismerkedős üzenetet -, nem gondoltam volna, hogy milyen ember valójában. Természetesen a külső alapján döntök, másodlagos, mivel indít, kivéve, ha nagyon eltérő az átlagtól. Benne nem volt semmi különleges, kedvesen indított, szóval belementem a beszélgetésbe. Semmi extra nem volt, csak a szokásos kezdet: ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz Svájcban, stb...

Nem volt különösebben érdekes, de udvariasan elcsevegtünk. 

Aztán...

Jött egy hangulatingadozás, amihez már hozzá voltam szokva egy ideje (a magány érzése főleg), ez volt asszem másnap, és akkor eleinte ugyanúgy dumáltunk, de aztán csak elüjött belőlem a negativitás, és végül elmondtam, hogy, sry, nincs most valami jó kedvem... Ő pedig rákérdezett az okára. Tipikus hárítás: áá, nem akarok panaszkodni. De őt érdekelte, mi bajom. Szóval elmondtam. És utána kezdtek megváltozni a dolgok. Olyan meglepő volt, hogy mennyire átlátta a helyzetemet, milyen megértő volt, stb, hogy... Wow. Tényleg leesett az állam, majd más szemmel kezdtem rá nézni. (Persze csak átvitt értelemben.) Mutatott egy videót is, amin ő van, és ekkor... Na basszus, ez egy humorista! Annyira furcsa volt színpadon látni, ahogy mesél, átéléssel, rímbe szedve a sorokat, amiket hahota követett... Persze, franciául beszélt, szóval nem igazán vágtam, miről szólt az egész, de prászor mosolyt csalt az arcomra, amit megértettem.

Na, és utána jöttek az érdekesebb beszélgetéseink...

Élőben persze más volt, mint amilyennek képzeltem. Pl. olyan magas (avagy alacsony), mint én, és... hát nem vonzódta hozzá, azt tudtam. Szóval kis csalódottságot éreztem, meg persze enyhe zavart. Féltem, hogy kínos lesz az egész, meg hogy ugyan miről fogunk mi dumálni...

De aztán nem agyaltam ezen, és valahogy minden alakult magától. Vele tényleg lehet kommunikálni, teljesen őszintén. Nem haragszik meg vagy ilyesmi. Még ajándékot is hozott... Meg rávett, hogy felüljek az óriáskerékre...

Nem bántam meg, hogy találkoztunk. Még fel is ajánlotta, hogy mivel neki egész Svájcban van vonatbérlete, elkísérhet egy darabig. Furcsa volt, mert éreztem, hogy nemet kellene mondanom. A korábbi tapasztalataim alapján az tűnt helyesnek, ha nem bátorítom, mert én abszolúte nem érzek vonzalmat és azt, hogy járni fogunk, de... Jó volt vele. Miért ne beszélhetnénk? Miért ne adhatnék esélyt neki? Hiszen fogalmam sincs a szerelemről. Ahogy rájöttem, nem is akarom igazán mostanában megtapasztalni, mert eddig a fájdalom volt a legerősebb benne. Vagyis az maradt meg bennem a leginkább.

Félek tőle, őszintén szólva. Félek szeretni és szeretve lenni. Meg persze a bizalommal is van bajom. Pontosabban a kettő összefügg. Nem bízok magamban, sem az emberekben. Locky egyszerűen fogalmazott: a boldogságtól félek. Ami tökre igaz, mert fogalmam sincs, hogy lehet kezelni, én csak a depihez meg sírásokhoz vagyok hozzáedződve, az sokkal egyszerűbb, csak sajnálni és sajnáltatni magam (ez utóbbit nem látványosan). Locky teljesen más: neki is voltak rossz tapsztalatai, de ő a szomorkodás helyett inkább tanul belőlük. Komolyan, hány ilyen ember létezik? Mert én nem sokat ismerek. Például ez az egyik dolog, amit csodálok benne, de tényleg. Ő a megtestesült pozitív energia. Talán ezért is vágyok arra, hogy minden nap beszéljünk. Mert ő feltölt, megnevettet, elgondolkodtat, tanulok tőle pár hasznos francia kifejezést, meg a gyerekekhez tanácsot. Hihetetlen. Oké, nem tökéletes, tény, de nála jobb emberrel még alig találkoztam. Tényleg szeretném, ha boldog lenne majd egy nővel... Mert megérdemli. (Lol, erre kisütött a nap a szobában.) Na, mi ez, ha nem égi jel?

Tehát még ha nem is romantikus értelemben, de kedvelem, szeretnék jóban lenni vele. Ami megnyugtat, hogy nála nem lehet érezni semmilyen elvárást vagy nyomást. Kivéve talán azt, hogy ha valami zavar, akkor mondjam neki, mert fontos számára a kommunikáció, az őszinteség. Hogy hibáztam-e mikor nem mondtam el neki rögtön, hogy szeretném, ha inkább friendzone-ban maradnánk? Lehet. De nem akarom felcímkézni ezt a... kapcsolatot. Nem tudom, mi lesz még belőle, de nem is akarok gondolni rá. Lesz, ami lesz.

Még 7 nap.